|
Schnitzler Artur utolsó interjuja
|
Arthur Schnitzlers letztes Interview
|
|
Tátraszéplak, október 22.
Megrendülve olvasom itt Tátraszéplakon a
szomorú hirt: Artur Schnitzler, az emberi élet
igazi meglátója és mesemondója Bécsben hirtelen
meghalt Előttem áll karakterisztikus profilja és kicsiny törékeny alakja, amely ha
megjelenik a semmeringi hotelben, tiszteletet
váltott ki mindenkiből.
|
Tátraszéplak, 22. Oktober. Tiefbetroffen lese ich hier in Tátraszéplak die traurige Nachricht: Arthur
Schnitzler, der wahre Kenner und Erzähler des menschlichen Lebens, ist in Wien plötzlich gestorben. Ich sehe vor mir sein
unverwechselbares Profil, seine kleine, fragile Figur, die, sooft sie sich im Semmeringer Hotel sehen ließ,
rundum Ehrfurcht erweckte.
|
|
Schnitzler Arturhoz szoros szálak kapcsoltak.
Büszke vagyok arra, hogy én voltam az első ujságiró, akinek Artur Schnitzler interjut adott. Az interjúról meg volt a maga
véleménye. Most, amikor a költő földi maradványai órák mulva már az enyészeté
lesznek, megvallom: amikor papirosra vetettem azt, amit mondott, féltem, hogy
megneheztel rám. De nem ez történt Megjelent az interju nyomtatásban és két nap múlva dedikált könyvet
kapott tőle a fiam. És hetek mulva, amikor szembe találkoztunk, barátságosan
nyujtotta felém a jobbját.
|
Ich war mit Arthur Schnitzler eng verbunden. Ich bin stolz darauf, der
erste Journalist gewesen zu sein, dem Arthur
Schnitzler ein Interview gab. Über die Gattung Interview hatte er durchaus
seine vorgefertigte Meinung. Jetzt, wo in wenigen Stunden seine sterblichen Überreste
unter die Erde gebracht werden, gestehe ich: Als ich zu Papier brachte, was er gesagt
hatte, hatte ich Angst, er würde mir das verargen. Dies trat aber nicht ein. Das Interview war gedruckt
erschienen und zwei Tage später bekam mein Sohn von ihm ein Buch mit Widmung. Und einige Wochen später, als wir uns begegneten,
reichte er mir freundschaftlich seine Rechte.
|
|
– A mi beszélgetésünk – mondotta akkor – nem indult interjunak. Ön nem jegyzett és
mégis azt irta le, amit én mondottam. Ötven esztendeig nem adtam interjut senkinek.
Nem haragszom érte, hogy megirta. Olvasni tudott a lelkemben és jól estek a szavai. . .
|
– Unser Gespräch – sagte er – war ursprünglich nicht für ein Interview bestimmt. Sie
hatten sich keine Notizen gemacht und schrieben dann trotzdem das nieder, was ich
gesagt hatte. Fünfzig Jahre lang habe ich niemandem je ein Interview gegeben. Ich
nehm’s Ihnen nicht übel, dass Sie es veröffentlicht haben. Sie konnten in meiner
Seele lesen und Ihre Worte haben mit gutgetan. . .
|
|
Azóta nem láttam.
|
Seither habe ich ihn nie wieder getroffen.
|
|
Rostlernak hivják a semmeringi
Südbahnhotel portását, régi és meghitt barátja volt a költőnek. Ez a Rostler talán annyi idő óta hotelportás, mint
amennyi idő óta iró Schnitzler Artur. Szerepel
a költő egyik darabjában is. Évekkel ezelőtt mutatta be Bécsben a Burgtheater Schnitzler azóta hiressé vált darabját, a »Das weite Land«-ot – lehet ennek vagy husz
esztendeje – ebben a darabban szerepel a Rostler is, amikor a bemutató volt, a szinész róla vette a maszkját. Rostlert kértem meg arra, eszközöljön ki nekem
egy interjut. ȃn nem merek Schnitzler Artur ur
elé menni az Ön kivánságával« – mondotta Rostler barátom, amikor közöltem vele merész tervemet – »tudom, hogy mindent
lehet kivánni tőle, csak interjut nem. Meg félek, hogy ilyen kivánsággal elzavarom a Südbahnhotelből. Ellenben adok egy tanácsot. Irjon neki egy levelet,
udvarias ember és arra biztosan fog válaszolni. És a válasza is interjú lehet!«
Megfogadtam a tanácsot és betettem a levelet Artur
Schnitzler fiókjába. Délre már kezem között volt a válasza. Szószerint
ezt irta nekem:
|
Rostler ist der Name des Portiers des Südbahnhotels in
Semmering; er war ein alter, dem Dichter nahestehender Freund. Dieser Rostler ist möglicherweise ebenso lange
Hotelportier, wie Arthur Schnitzler
Schriftsteller war. Er tritt auch in einem Bühnenstück des Dichters auf. Vor Jahren
–
es mag sogar schon zwanzig Jahre her sein – wurde Schnitzlers mittlerweile berühmt gewordenes Stück »Das weite Land« im Wiener
Burgtheater aufgeführt; in diesem Stück tritt auch Rostler auf. Bei der Premiere diente er zur Vorlage für die Maske des
Darstellers. Ich habe nun Rostler
gebeten, bei Schnitzler zu erreichen, dass er mir ein Interview gibt. »Ich traue mich
nicht mit Ihrem Wunsch vor den Herrn Schnitzler« – sagte mein Freund Rostler,
als ich ihm meinen kühnen Plan erzählte –, »ich weiß doch, dass man alles von ihm
erbitten darf, bloß kein Interview. Ich befürchte sogar, ihn mit einem solchen Wunsch
am Ende noch aus dem Südbahnhotel zu
verscheuchen. Ich rate Ihnen aber etwas. Schreiben Sie ihm einen Brief; er ist ein
höflicher Mensch, er wird bestimmt antworten. Und auch seine Antwort könnte einem
Interview gleichkommen!« Ich beherzigte seinen Rat und legte den Brief ins Fach von
Arthur Schnitzler. Zu Mittag hielt ich seine
Antwort in der Hand. So ist der Wortlaut seines Briefes:
|
|
»Kedves Paál Ur, nagy örömet szerezne nekem az, ha Önt személyesen
megismerhetném, szivesen beszélgetnék el Önnel, de ennek egy feltétele van: a mi
beszélgetésünk minden vonatkozásában csak magántermészetü
lehet, egy interjunak még csak a gondolata is kell, hogy távol álljon Öntől. Meg
vagyok győződve arról, hogy megért engem. Kedves levelére ez a válaszom. Szivélyesen
köszönti igaz hive: Artur Schnitzler.«
|
Lieber Herr Paál, es würde mich sehr freuen, Sie persönlich
kennenlernen zu dürfen. Gerne würde ich mich mit Ihnen unterhalten, unter der
strengen Bedingung allerdings, dass unser Gespräch in jeder Hinsicht privater Natur
sein muss. Sie dürfen gar nicht erst an ein Interview denken. Ich bin überzeugt, dass
Sie mich verstehen. Das kann ich auf Ihren netten Brief erwidern. Herzlich grüßt Sie
Ihr ergebener Arthur Schnitzler.
|
|
Sok dolgom volt aznap és Schnitzlernek vendégei
voltak. Estére reméltem a találkozást, de az iró már délután odajött hozzám. A hotel
vörös szalonjában, amely az ebéd utáni szieszta idején elhagyatott, ütöttem fel a
sátorfámat. Valamilyen riportot gépeltem, amikor valaki a vállamra tette a kezét.
Megfordultam: Artur Schnitzler állt mögöttem.
Mosolyogva mondta:
|
Ich hatte am nämlichen Tag viel zu tun und Schnitzler seinerseits hatte Besuch. Ich hoffte auf ein Treffen am Abend,
aber der Schriftsteller kam bereits am Nachmittag auf mich zu. Ich richtete mich im
zur Zeit des Nachmittagsschläfchens menschenleeren Roten Salon des Hotels ein und
tippte an irgendeiner Reportage, als jemand seine Hand auf meine Schulter legte. Ich
wandte mich um. Hinter mir stand Arthur
Schnitzler. Lächelnd sagte er:
|
|
– Zavarom talán?
|
– Störe ich Sie etwa?
|
|
– Boldog vagyok, hogy beszélhetek önnel, hogyan is zavarna, – és önkénytelenül
nyúltam a ceruzám után.
|
– Wieso denn, ich bin ja froh, Sie sprechen zu dürfen – und mechanisch griff ich nach
meinem Bleistift.
|
|
Nevetve vette ki a ceruzát a kezemből.
|
Er nahm mir lachend den Bleistift aus der Hand.
|
|
– Semmi ceruza! Hiszen köztünk megállapodás van! Ma nincs interju!
|
– Nur kein Bleistift! Es gibt doch ein Abkommen zwischen uns! Heute kein
Interview!
|
|
Szó nélkül engedelmeskedtem, az iró könnyed és fürge mozdulattal leült a széles
fotail támlájára, megsimogatta fehér szakállát, nevetve aranyos ceruzát vett elő a
zsebéből.
|
Ohne ein Wort habe ich mich gefügt und der Schriftsteller setzte sich leicht und
rasch auf die Rückenlehne des breiten Fauteuils, strich sich über den weißen Bart
und
zog lachend einen goldenen Bleistift aus seiner Rocktasche hervor.
|
|
– Tudja hány ceruzám van nekem? Magam se tudom. Minden zsebemben kell lenni legalább
egynek.
|
– Wissen Sie, wie viele
Bleistifte ich besitze? Ich selbst weiß es nicht. In
jeder meiner Taschen muss sich mindestens einer befinden.
|
|
És mosolyogva huzta elő a nadrágja, mellénye és kabátja zsebeiből a ceruzákat. Volt
ott mindenféle fajta. Kicsiny, vastag, zöldszinü és olyan, amelyiknek az egyik vége
kék, a másik pedig vörös. Srófra jártak és mindegyiknek kopott, tompa volt a
vége.
|
Und lächelnd zog er die Bleistifte aus seinen Hosen-, Westen- und Rocktaschen; einen
nach dem andern. Es gab da allerlei Sorten. Klein, dick, grün und auch einen mit
einer blauen und einer roten Spitze. Sie hatten eine Federung und die Spitze von
einem jeden war abgestumpft.
|
|
Beszélgetni kezdtünk és ebből a beszélgetésből született meg ujságirói munkásságomnak
talán legérdekesebb interjuja.
|
Wir begannen uns zu unterhalten und aus diesem Gespräch entstand dann das
möglicherweise interessanteste Interview meiner Journalistenlaufbahn.
|
|
– Tudja, miért nem adok én interjut? – kezdte a beszélgetést Artur Schnitzler. – Azért, mert ősz inte
interjú nincsen a világon. Háromféle interjú van. A politikusé, a szinésznő
, és az iróé. A politikus soha nem őszinte,
mindig az ellenkezőjét mondja annak, amire gondol. Soha nem beszél a szivéből azért,
mert nincsisszive. Hogyan születik meg az interju? Az
egyik ember kérdez, a másik felel a kérdésekre. Nos, a politikus sohasem azokra a
kérdésekre válaszol, amit hozzá intéznek, ő mindig csak azt mondja, amit mondani
akar. A primadonna? Neki egészenmindegy, akármitisirnak, a
fontos, hogy irjanak róla. A primadonna, ha ujságiróval beszél, sohasem arra gondol,
hogy mit beszél, hanem arra, hogy a neve ujra ki lesz nyomtatva az ujságban. És végül
hogyan is állunk azzal az interjuval, amit az iróval
csinál a riporter?
|
– Wissen Sie, warum ich nie ein Interview gebe? – fing Arthur Schnitzler an. – Weil es so etwas wie ein ehrliches Interview gar nicht gibt. Es gibt dreierlei Arten
von Interviews. Ab hier folgt der Text der autorisierten deutschsprachigen
Veröffentlichung aus dem Neuen Wiener Journal .
|
|
– Az iróval nem lehet interjut csinálni. Ha az iró valamit akar a közönségének
mondani, akkor azt elmondjaőmaga. A mondanivalóját nem
bizza másra. Én mint iró, egyedül vagyok képes arra, hogy a gondolataimat a
közönséghez juttassam. És még egyet: az iró sohasem képes arra, hogy a mondanivalóját
beszédbe öntse, ő csak irott betükkel tud szólani.
|
[…]
|
|
Nevetve folytatta:
|
[…]
|
|
– Képzelje el, hogy itt áll egy gramofon és a gyorsan forgó kerékre a tü szószerint
jegyzi fel azt, amit mi itt beszélgetünk! Istenem, micsoda badarság sülne ki abból,
ha ez nyomtatásban megjelennék!
|
[…]
|
|
– Tudja miért nem adok én interjut? Csak azért, amiért azt sem engedem meg, hogy
engemet lefessenek. Csak egy olyan piktor tudna rólam portrét festeni, aki hosszu
esztendőket együtt töltött velem és minden gondolatomat ismeri. Minthogy azonban
ilyen piktor nem el a világon, tehát: rólam nem készült eddig rendes portré. A
portréhoz nem elég, hogy egyszer, vagy kétszer modellt üljenek hozzá, ehhez az kell,
amit én csinálok az alakjaimmal: évekig élek velük együtt a legmeghittebb barátságban
és csak aztán kerülnek a noteszomba. Soha nem tudna portrét festeni rólam az, aki
interjuvolni akar, de ennek gyakorlati értéke sincs, mert az, amit én el akarok
mondani a közönségemnek, csak akkor fejezi ki az én gondolataimat ha annak a
megirását nem bizom másra. Ugye megért most már engem?
|
[…]
|
|
Megkockáztatok egy kérdést:
|
[…]
|
|
– Min dolgozik most a mester?
|
[…]
|
|
Nevetve, de erélyesen utasit vissza:
|
[…]
|
|
– Mondtam már, hogy ma nem lesz interjú. De meg aztán én sokféle munkán dolgozok:
Irok regényt, szindarabot és novellákat. Nálam nem olyan egyszerü a munka. A
gondolataim először a fejemben és a szivemben formálódnak ki, aztán kerülnek csak
a
jegyzőblokkjaimba, innen diktálom a munkáimat az irógépbe és csak ha ezzel készen
vagyok, kezdődik el a tulajdonképpeni munkám. Én csak olyan emberi életet viszek a
nyomdagép alá, amelyiket alaposan ismerek. Az én munkám az életből és az életnek
készül. . .
|
[…] Zuerst mache ich mir meine
Notizen, aus denen diktiere ich in die Maschine; wenn aber das Diktat fertig ist,
dann fängt meine eigentliche Arbeit an. Ich lasse nur Menschenleben in Druck gehen,
die ich genau kenne. Meine Arbeit ist aus Leben und für das Leben gemacht. . .
|
|
Beszélgetésünk közben érkezett hozzánk a fiam. Reszketve autogrammot kér a mestertől. »Hány
esztendős vagy gyermekem« – kérdezi Artur
Schnitzler, a gyerek bátortalanul felel: »Tizenöt. . . «
|
Während unseres Gesprächs kam mein Sohn zu uns. Zitternd vor Aufregung bat er den Meister um ein Autogramm.
»Wie alt bist du, mein Sohn«
– fragt Arthur Schnitzler, schüchtern antwortet
das Kind. »Fünfzehn. . . «
|
|
Elgondolkozik. . . »Tizenöt . . . szép idő . . . amikor annyi
voltam, jelentek meg az első novelláim. . . Ha hazamegyek Bécsbe, elküldöm őket neked. . . «
|
Schnitzler wird nachdenklich. . . »Fünfzehn . . . schönes Alter . . . als ich so jung war, sind
meine ersten Novellen erschienen. . . Wenn ich wieder zu Hause in Wien sein werde,
schicke ich dir sie zu. . . «
|
|
. . . El is küldte. Meleg ajánlással a Tizenötévesnek. . .
|
. . . Er verschickte sie dann auch wirklich. Mit einer
warmherzigen Widmung an den Fünfzehnjährigen. . .
|
|
Kicsiny, fehérszakálu csodálatosan kékszemü emberke volt. Büszke arra,
hogy magyaraszármazása. Az öregapja Nagykanizsán volt asztalos. Hires ember volt a mesterségében
és Artur Schnitzler az idén akart Nagykanizsra utazni. Oda, ahonnan az apja, a
hires bécsi orvos egyszer mint szegény diák
elindult Bécsnek. . .
Nagyon szerette a hegyeket. . . Órákig bámult a fenyőkre és
csillogó szemekkel nézte, mit csinálnak a fürge mókusok.
|
Er war ein kleines, weißbärtiges Männlein mit wunderbar blauen Augen. Er war stolz auf seine ungarische Herkunft. Sein Großvater war Tischler in Nagykanizsa und berühmt
in seinem Fach. Arthur Schnitzler wollte in
diesem Jahr Nagykanizsa aufsuchen, den Ort,
von wo sein Vater, der
spätere berühmte Wiener Arzt, einst als armer
Student nach Wien aufgebrochen war. . . Schnitzler mochte die Berge sehr. . . Stundenlang konnte er auf die Kiefern starren und dem
Treiben der flinken Eichhörnchen zusehen.
|
|
Paál Jób.
|
Jób Paál.
|
